Túrázás Magyarország szép tájain, és felszerelés tesztek.

Rejtelem...

A vak szerencse a móri, Maurus Borászatba vezetett minket. Fortuna kegyes volt, így nem bántuk meg, hogy bekötött szemmel adott iránymutatását nekünk.

 Az igazsághoz tartozik, hogy amennyi információt össze lehetett szedni a netről a Maurus vonatkozásában, azt azért összeszedtem, átolvastam. Ez alapján - bár nem régi alapítású borászatról van szó - szimpatikusnak tűnt a hely.

Maga a pince a XVIII. század végén épült, és eredetileg Lamberg pinceként ismert. Hányattatott sorsa megviselte az épületet, amelyet az új tulajdonos - Kamocsay Ákos - folyamatosan renovál. Ennek sebessége nyilván anyagi kérdés. A helyzetet bonyolítja, hogy az objektum műemlék védelem alatt áll, ami tudjuk mit jelent. Ugyanakkor Ákos ezzel tisztában volt, és tudatosan vállalta az ezzel járó terheket, mert fantáziát látott a vételkor még rosszabb állapotban lévő házban, annak néhol látszó, néhol rejtett - de előcsalogatható - értékeiben.

 A pince a Hársfa utcában van. Maga az utca meglehetősen szűk, egymással szemben esélytelen a gépkocsi közlekedés. Ez is arra utal, hogy már régen is inkább a pincékhez vezető dűlő út lehetett. Az utca bal oldalán lakóházak a jobbon pincék és a rájuk épült feldolgozó épületek sorakoznak, szorosan egymás mellett. A hársfa név akkor nyer igazán jelentést, amikor az épület mellett leparkolunk.

Egy rövid telefon és Ákos már ott is van, fogad minket. Rögtön megtudjuk, hogy a pince előtt tornyosuló hársfa több száz éves, és szintén védett. Ennek erőfeszítéseit arról lehet markánsan észrevenni, hogy a fa törzse félig betonnal van kiöntve, és irdatlan acél abroncsok fogják össze a rideg betont az élő fával. Így volt elkerülhető, hogy a sokat látott és még mindig zöldellő hárs elpusztuljon.

 Elsőként körbejártuk az épületet. A másik oldalon már javában folyik a szőlő feldolgozása, szemezés, darálás. A terület emelkedik, és a domboldal szőlő tőkéi elvesznek égben. Végül erről az oldalról megyünk le a pincébe. Közben a lelkes tulajdonos a - különböző helységeken áthaladva - magyarázza vízióit, hogy miként fog ez festeni, ha egyszer majd elkészül minden.

 Maga a pince terméskővel van kirakva. Ezt csak az utólag - a bor érlelő pinceszakaszból - leválasztott előtérben lehet látni, mert egyébként föld tapasztás borítja, no meg persze penész, ahogy illik. Ebben a hangulatos előtérben is lehet kóstoltatni, de a szakmai munka egy része is itt folyik.

 A kóstolást a tartályban még érő, formálódó borokkal kezdjük. Gondolom, ennek az lehet a célja - persze a feelingen kívül -, hogy legyen egy viszonyítási alapunk. Hisz a kóstoltatás során - értelemszerűen - a legjobb, vagy inkább mondjuk úgy, hogy a legérettebb, legsikerültebb marad a végére. Furcsa is lenne másként, össze-vissza csapongani. 

A különféle borokat szándékosan nem minősítem ebben az írásban. Egyrészt nem értek hozzá, másrészt ezt meghagyom mindenki saját ízlésének.

 Kb. 5 /már nem emlékszem pontosan :) / tartályos bor után visszatérünk a felszínre, kihasználva a szeptemberi 25 fokot és szikrázó napsütést. A szőlőtőkék és a pince között kialakított - rendkívül hangulatos - kiülőben folytatjuk a kóstolást, egyre izgalmasabb nedűkkel.

Közben megtudjuk, hogy a Maurus, Mór, mint elnevezés/családnév régies írása. A bor címkéjén lévő oroszlán pedig nem kétfejű, hanem két oroszlán, csak a korai ábrázolásokban így volt szokás ezt megjeleníteni.

Miért lett Maurus és miért nem Kamocsay Pince, ez a kérdés adná magát, de nem tettük fel. Csak tippelem, hogy Ákos nem akarta, hogy az ismert borász édesapját sejtsék a pincészet mögött. Sokat tanult mellette, de ez már az ő gyermeke, az ő nevelése, az ő felelőssége, kudarca, vagy sikere. De hangsúlyozom, ez csak spekuláció részemről.

 Az asztalra kerül borkorcsolya. Olívabogyó, vastaghúsú, tartalmas. Füstölt sajt, és kifli karikák. Fogyasztjuk buzgón két palack között. Talán csak beképzeltem, de mintha a sajt után az egyik bor egészen finom diós ízt kombinált volna a számba...

A látvány önmagáért beszél, bár a kép nem tudja maradéktalanul visszaadni. Csend, nyugalom, harmónia. Ott ülünk a langyos időben, egy idilli környezetben, hallgatjuk Ákost a borokról, a munkáról, a kemény munka tisztességéről, a tervekről, az életről. Én hozzáértést szimulálva, lassú köröket formálok kezemben a pohárral, hogy felszabaduljanak az illatok. Így szimatolgatom a borokat, majd óvatosan kortyolgatok, szinte cseppenként kiélvezve az adott bor minden titkát.

Ahogy már jeleztem, Ákos lelkes, elhivatott, s bár nem értek hozzá - mégis érzem - érti is a dolgát. Érti a szőlőt, érti a bort. Teszünk fel kérdéseket, de nem tudjuk zavarba hozni, illetve nem érzékelteti velünk, hogy laikusok vagyunk ezen a téren. Szeme se rezdül a legfurább felvetésünkre sem. Türelemmel bólogat, válaszol, magyaráz. Mi több, mind ezt úgy teszi, hogy leköt minket. Érdekes sztorik, adalékok, infók. Bor szempontból megismerjük a Maurus Pincén kívül az utcát, a régiót, és némi nemzetközi kitekintést is kapunk. Keretbe foglaljuk a dolgot egy királylányka és egy chardonnay között. Na de milyen chardonnay? Rejtelem. Szó szerint, ugyanis ez a neve. Egy versből jött az ihlet az elnevezésre. Az akkor induló borászat  egyik első bora. Optimális körülmények és szakértelem találkozása, de akkor is, milyen lesz? Rejtelem.

Azóta tudjuk a választ. Egy bor különleges alkalomra. Egy alkalomra, mely valami okból értékes számunkra, ahol megadjuk mindennek a módját, és a Rejtelemmel feltesszük erre a koronát. Ó-arany szín, olajos nyomot hagyó, lassú pörgés a pohárban, elképesztő komplex illatok, hogy szinte belezuhanok a finom üveg kehelybe, majd a kóstolás, többrétegű zamatvilággal, ahol visszatér gyermekkorunk minden kedvelt, de elveszett - korábban megfogalmazhatatlannak hitt - íze, emléke. Bólintok magamban, igen ez az. Megfogalmazni továbbra se tudom, de már ismerem a helyet, ahol kereshetem.

Az idő ilyenkor szellő léptekkel jár. Korábban aggódtam mit lehet csinálni 12 borral 1,5-2 órán keresztül. Nos, elröppent három óra, de mintha csak most érkeztünk volna. Még mindig ott ülnénk, ha a józan ész, az este ránk telepedése, Ákos következő programja nem ráz minket vissza a valóságba. Még néhány közös fotó, hogy ne csak emlékeinkben éljen az élmény.

 Nehezen mozdulunk, húzzuk az időt, mint gyermek a játékboltban. Ákos gondol egyet, nézzük meg a kilátást a domb tetejéről. Kiváló ötlet és jó az időzítés. A panoráma valóban varázslatos. A sötétbe süppedő kisváros néz vissza ránk a templomtorony mellett alábukó rézvörös napisten elhaló fényénél. Utolsó sugarai maszatosan folynak szét a Bakony felett. Közben egy macska kúszik fel fürgén a szomszédos pince tetejére, mintha még ő is meg akarná nézni e pompás látványt.

Még néhány szem édes, zamatos szőlőszem a tőkék mellett visszaballagva pincéhez, aztán kézfogás Ákossal, és lassan megindulunk haza. Nem egyből, mert az élmény nem enged rohanni minket. Még beszélgetünk a kocsi mellett - melyet szegény nővérem vezet, önként vállalva a józan, nem kóstoló áldozat szerepét.

Azt kell, hogy mondjam, ez a program meghatározó lett életemben. Ahogy Balázs barátom fogalmazta meg másnap, miután elküldtem neki a kóstolón készült fotókat: kellemes bizsergéssel nézem a képeket. Félreértés ne essék, nem a bor mámora miatt!

Talán ez elég tömör kijelentés, mégis mi, akik átéltük ezt, tudjuk, hogy ez a mondat milyen összetett dolgot takar.

Azt nem tudom, hogy teremtették-e a világot, vagy csak úgy lett a semmiből. Egyet viszont bátran mondhatok egy ilyen napot követően, még akkor is, ha az összes többi keservesen alakul.

Köszönöm!